Lola a Polgárőr

Zsolti szemrehányást tett nekem ma, hogy még mindig nem írtam rá a kutyára azt, hogy Polgárőrség, meg a telefonszámunkat, lehetőleg fehérrel, hogy el is lehessen olvasni. A nagysága ugyanis imád csavarogni, meglógni, ha nem vagyunk elég szemfülesek, mert a kerítés magassága neki nem szempont. S már beletörődtünk, hogy a környék őrének tarthatja magát, mert a legkülönfélébb helyeken tűnik fel, mielőtt hazatér. Valószínű mindent ellenőriz. 

Fogadtak már úgy az oviban is, hogy járt ott aznap kétszer, s mivel korábban kóbor kutyának nézték, s megetették, lelkesen visszajár, a gyerekek meg örülnek neki. Volt, hogy kétszer is kitették a szűrét, kapun kívülre, de ő megjelent harmadszor is. Mint mondottam, kerítés nem szempont.

Régebben, a nyakörvére írtam: Lola vagyok, s imádok csavarogni. Aztán következett a cím. Csomószor hazahozták. Azóta elhagyott már jó párat, úgyhogy nem strapálom magam ilyenekkel.

Aztán miközben vitatkoztunk a kutya szőrének kifehérítésén, nagyobbik gyermekem ránk szólt, hogy hagyjuk abba, mert nem akarja, hogy felhizlaljuk egymást.

Falkavezérnőnk LolaGömbállat

Szólnom kell Loláról is, a fekete rémségről. Gömbölyödési képességei miatt, Zsolti Gömbinek nevezi. Régebben külön kép blogot szenteltem ö szingliségének, szinglilola néven, sőt facebook-os rajongói oldala is volt, s voltak kedvelői is, valószínűnek azért, mert tudat alatt üzent nekik: Like-olj, vagy szétcsókollak, éppen aktuális szeretetrohamomban. Mert jaj annak is, aki csak egyszer megsimogatja. Többet nem száll le róla. S sumák módon nyal, amikor legkevésbé számítasz rá.

Amúgy könnyű neki behódolni, amit el is vár természetesen, hogyha a kegyeltjei közé akar kerülni az ember. Mert akkor nem fog rajtaütésszerűen a hátad mögött elhelyezkedni, nagyon szorosan, de még pont annyira, hogy ne érezd a jelenlétét. S ha véletlenül hirtelen lépnél nagyot hátrafelé, mondjuk konyhában tevékenykedés közben, garantált hogy kifekszel. Nekem még nem sikerült, szerencsére, edzett vagyok. Pedig sokszor nem vagyunk jóban, nevelési szándékaim, egyszerűen lepörögnek róla. Igaz, csak én tartom a haragot, ő tojik rá nagy ívben,s még jobban nyomul ilyenkor.

Van a nagyságának egy olyan jó szokása is, hogy ahogy kitesszük a lábunkat a házból, ő komótosan bevonul valamelyik szobába, s elterpeszkedik egy éppen útjába akadó ágyszerű alkalmatosságon. Néha beéri egy sima fotellal is a rosszabb napokon, lényeg hogy puhább legyen, mint az a fránya szőnyeg. Ha már csak az jutott az ember szegény kutyájának.

Így történt, hogy Zsolti egy reggel, mikor épp az ágy belső felén aludt, jól betakarózva, valószínű még a feje sem látszott ki, arra ébredt, hogy már nem egyedül van. Ugyanis, a kutya, szokásához híven, elhelyezkedett az ágyban, miután én kiléptem az ajtón. Zsolti felébredt, s kellően meglepődött újdonsült hálótársán, de Lola arckifejezése is kellően döbbent volt. Mert ami jár az jár. Ez az ő ágya is, gondolhatta magában, Zsolti meg minek ébredi ide magát, hiszen eddig nem volt itt. Ezt a pofátlanságot.

De mivel ő egy fekete golden retriever keverék, meglehetősen nagy helyet foglal, bár ő ettől még ölebnek képzeli magát. Meg hát ugye a kényelem. Az mindennél fontosabb neki. Hiszen bármilyen puhának látszó földön heverő elszórt ruhadarabon képes heverészni. Lehetőleg gömb pozícióban.

Farsang és rontásűzés

Na, az van, hogy ma lesz az ovis farsang. S van egy nő, az ovis szülők között, akit nem bírok. Persze, nem úgy alakult ki a dolog, hogy te figyelj, mostantól nem bírlak, mert utálom a pofád színét. Hanem okot adott rá. A nagy szó az OK. És itt van a kutya elásva. Müller Péter azt írja, persze nem szó szerint, hogy ha valakinek nem tudok megbocsátani, az csak nekem szar. Az én lelkemet sebzi, karmolja ez az érzés. S ma lesz a farsang, mint már mondottam. Persze, azt is olvastam valahol, hogy akinek a szívében több a szeretet, az képes bocsánatot kérni. Na, ez a gyíkarcra nem jellemző. Megsértett, gyökérkedett, s még iskolát is cseréltettem a gyerekkel miatta, most meg kerülgethettem a fránya képét. Mert alázat, na az a szó, ismeretlen fogalom számára. Mert azóta is a képembe vigyorog, s azt hiszi, minden mehet tovább, mintha mi sem történt volna.

Erről egy újabb idézet, vagy falfirka inkább, jutott eszembe: Jó embernek tartom magam, nem haragszom arra, akit megbántottam. Nos, ez rá szó szerint jellemző.

Meg kell terveznem a napom. Zsoltinak szoktam mondani, amikor, és ez elég gyakori, hogy szanaszét hagyja a ruháit, cipőit, hogy nyúl űző mágiát folytat ellenem, nyúlnak hív időnként, mikor körbeveszi magát ezekkel a mágikus tárgyakkal. Pl. büdös zoknik. Mert olyankor képtelen vagyok megközelíteni, mintha villámokat küldene felém a rontás. Nem is ártok magamnak, ki is fordulok ilyenkor a szobából. Na lehet, a nő ellen is valami ilyesfajta védelemmel kéne körülvennem magam. De mégsem mehetek magamra aggatott büdös zoknikkal, mert akkor mást is távol tartanék, bár biztos jól elférnék, lenne hely körülöttem bőven, meg nem nekem kell jelmezbe öltöznöm ugyebár.

Ráadásul Lola drágámra is megharagudtam tegnap, ő róla egyenlőre csak annyit, hogy ő egy fekete retriever keverék, mert szokásához híven lelépett, miközben én havat lapátoltam, szemem láttára, átmászva a kerítésen, én meg rettentő mérges lettem, mert ilyenkor kilő mint a nyíl, s tojik rá, hogy én üvöltözöm utána. Lényeg a lényeg, már rég itthon volt, én meg ilyenkor tartom a haragot, Zsoltinak meg szokás szerint szét vannak dobálva a ruhái. S mivel tudja, hogy haragszom, ő nyomul, udvarol, már nem Zsolti, mert ő csak húzza a lóbőrt még, én meg kemény vagyok, mint a beton, s elzavarom a helyére. De a konyha átjárónál megint ott van, hiába zavartam el, én meg mondom a magamét. Csak egy gond volt, az egy fekete kabát volt a földön, akit el zavartam újfent a helyére. Fekete, fekete, ez van, húzzon már a helyére az is.

Varázserő kéne, a nőt békává a farsang idejére, a ruhákat meg a helyére varázsolni. 

Reggeli szeánsz

Tegnap, bár megjött az ihlet, s elkezdtem ezt a blogot, valahogy úgy lefárasztottam az agyamat, hogy reggel alig bírtunk felkelni. Pedig alapvetően semmi különös nem történt.
Jött egy csomag Angliából, Patri küldött nekem elemes hegyezőt, mert minden este hegyezek. A gyerek valahogy művészi szinten töri ki a ceruza hegyeit, meg el is veszít egyet-egyet, s utána végtelen ártatlan képpel állítja, hogy márpedig amikor ő kiment a teremből, még megvolt, aztán valahogy mégis felszívódott.

Lehet ceruza buli van éjjelente az iskolában, figyelik, hogy mikor lehet lelépni a tolltartóból, s komoly éjszakai élet zajlik a zárt falak mögött. Mágikusak ezek az eltűnések, akárki akármit is mond.. Aztán jött néhány felső, kisebbik gyermekem az összeset magára vette, s abban is aludt, én meg ráhagytam, ha neki így jó, meg játékok.

Aztán átjött Móni is a gyerekekkel, végre valaki játszott a lambériából készített babaházammal, amitől ugyan nem fér el senki a gyerekszobában, de legalább van, és nem szenved csorbát a gyermekem lelki világa, hogy neki még ez sem adatott meg.
Több hétig csavaroztam, fűrészeltem, még háztető is van rajta. Megkapta december végén, egy napot játszott vele, azóta kerülgetjük.
Megérte. Mondjuk nekem sikerélmény volt azért, még ha nem is férünk el tőle.

Aztán főztem, meg zongora házit gyakoroltunk, s mint akit fejbe vertek, úgy aludtam el.

Felkelni sem volt könnyebb, még gondolkodtam is, hogy szabadnapot tartunk, de aztán csöpp fiam kipattant az ágyból, s közölte, hogy ő már nem álmos. Na ennyit a szabad alvásról.

Felkeltünk, rohantunk, kocsi befagyva, ahol csak lehet. Ajtó nem nyílt, csak a másik oldalon, egyik kerék veszélyesen laposnak tűnt. A késés már biztos volt, de mégis megkockáztattam benzinkút kitérő nélkül, kerékfújás miatt, hogy elérünk az iskolába. Két percet késtünk, s utána indult a benzinkút vadászat, mert ezen a környéken a kompresszorok kihaló félben vannak, de szerencsére mégis akadt egy jó. Szerencsére egyik sem volt defektes, csak kicsit lapos.

Ovi menet is sima ügy volt, a szokásos reggeli szertartást megtartottuk: fiam ölbe, ajtó becsuk, rendesen, nemcsak behajtva, mert másképp leüvölti a hajamat, aztán kinyitjuk, ölből leszáll, s angyali ártatlan képpel elvegyül a többi kiscsoportos között, én meg távozhatok.

Úgyhogy most itt tartok. Meglátjuk mit hoz még a mai nap.

Üres agy

Elhatároztam, hogy mindennap írok egy oldalt, s előbb utóbb könyv lesz belőle. De hirtelen olyan üres lett a fejem. Na a csoporttársnőm feje jutott hirtelen eszembe, miközben a tanárok óráinak dinamizmusáról beszélgettünk. S mivel én a turisztika órát nem tartottam unalmasnak, ő kikelt magából: de hát egész másról beszél, s hogy jön ő ehhez, meg ki hatalmazta fel, mi közünk hozzá,s stb szitok kérdések áradtak ki hétfőn önmagából kikelt szájából. Én meg ráhagytam, vihogtam, s örültem, hogy megkönnyebbült. Nemsokára le is lépett. Lehet sok volt neki eme tanárunk újabb tantárgya a háztartás gazdaságtan rejtelmeiről. Még el talál kanyarodni a témáról s ő újra ideges lesz. Na ez van, ha az ember hétpróbás ökoturisztikai szakértő akar lenni. Ráadásul kisgyerekes anyaként. Hogy mit meg nem enged a világ.:)

Miért is?

 Olvasgattam ezeket a nagyon vicces kategóriájú blogokat, akik általában tuti nyerők is a mindenféle blog versenyen. Laza, szabadszájú, akár odamondogatós stílusban. S ilyenkor mindig elkap a vágy, hogy nekem is kéne ilyet írni, had szóljon, jöjjön, áradjon a szabadszellem az én számból is. De aztán rájövök, hogy alapvetően nem vagyok ilyen. Jókat röhögök mások hülyeségein, meghallgatom a panaszkodókat, mondok okosakat, de jól el vagyok magamban is, s bár meg van a magamhoz való eszem, mégis tudom, hogy mikor kell inkább hallgatni, arrébb menni, mint szembeszállni. Persze volt olyan is, hogy jól megmondtam, s visszavágtam, de mostanában inkább arra törekszem, hogy higgadt, nagy szóval tudatos maradjak, éles helyzetekben.

S mivel ezek a szituk valahogy az utamba akadnak, megtanulok inkább élni a helyzettel, s kihozni belőle a lehető legviccesebbet. Persze utólag, s magamnak, hogy ne görcsöljek már rá újra és újra, s járjon az agyam folyton azon, hogy mit kellett volna másképp. Inkább lejátszom akkor viccesen, s jót nevetek, saját magamon is.

Ilyen volt pl legutóbb a balra kanyarodás vasúti átjáró után. Csomó kocsi utánam, én meg kanyarodnék balra, épp csak átértem, s mögöttem dudálnak, a szembe jövő meg még integet is az ujjával, hogy ő aztán nem enged át. Ilyet, mondom, mit integet, inkább tegyenek ki táblát, még nekik áll feljebb, mikor nekem juszt is arra van dolgom. De nem, meg kell várnom, míg elhalad a sor, mögöttem a másik sor, s bekanyarodom. Még beszélgettünk is Mónival, h francnak dudálnak ezek, meg mé nem tesznek ki táblát. Aztán jön egy arc, miután leparkoltunk a közelben, s megkérdezi, h tudjuk mé dudált? Mert ott van egy tábla, s nem lehet balra kanyarodni. Igen? Mondom csodálkozó fejjel. S aztán gondolkodom, de tényleg minek kell elrejteni? Nem vagyok szőke, de a lehető legszarabb helyre állított táblát, még egyszer sem vettem észre, pedig sokat járok arra. Na mindegy, ez van, nem szégyellem. Máskor megyek földúton, nehogy kivesssen az autós társadalom.  Vagy juszt nem. Me dudálni azt tudnak.